Elveszett erdő

A kék szemű szívtiprónak

Recsegtek a lehullott gallyak a lábaim alatt, miközben az erdő mélyén lépkedtem nyomomban Logannel. Igen, határozottan emlékszem, hogy azt mondta, így hívják, bár igaz, hogy nem sokat törődtem az ismerkedéssel. Ahogy mondani szokták: Az étellel nem illik játszani. Az teljesen más történet, hogy általában nem nagyon törődöm ezzel a tanáccsal, mert nincs is annál szórakoztatóbb, amikor valaki könyörög, hogy ne tegyem azokat a csúnya dolgokat vele, amiket szoktam főleg, ha az illető egy nálamnál sokkal "erősebb" személy. Imádom nézni, ahogy egy-egy futball játékos - csak, hogy egy példát említsek - a lábaim előtt heverve esedezik a könyörületemért... Milyen kár, hogy több kell ahhoz, hogy engem meghassanak. De most csak egy könnyű ebédre vágytam, ráadásul az sem lenne túl jó, ha felhívnám magamra a figyelmet, így most - bár szívfájdalom - a kevésbé kínzós módszer mellett kellett döntenem. Már bőven az erdő mélyén voltunk, így nem vártam tovább. Először csak megtorpantam, majd teljesen Logan felé fordultam, aki persze csak értetlenül meredt rám. De mit is vártam, amikor a bűvkörömben van, mióta csak elhívtam ide?
- Itt jó lesz. - jelentettem ki szinte parancsolóan, majd léptem felé egy lépést, hogy egészen közel kerüljek hozzá, majd mélyen a szemébe néztem - Ne ordíts, ne védekezz! Nem fog fájni. - adtam ki az újabb utasítást, persze varázslatos szemeimet is bevetve, majd kissé hátradöntöttem a barna hajú fiú fejét és már éreztem is, ahogy a fogaim megnyúlnak és az arcomon megjelennek a fekete erek. Épp a gyilkos mozdulat közepén jött a hang, még épphogy megálltam a fiú nyaka előtt és idegesen néztem körbe. Madarak szálltak fel egy távolabbi fáról nagy robajjal, mintha csak megijedtek volna valamitől és nem én voltam az a valami. Ingerülten engedtem el Logant és kezdtem fülelni, majd pár pillanat múlva meg is hallottam a lépteket. Nagyon megemlegeti az a valaki, hogy evés közben zavart meg... Úgy látszik új ebédet találtam.
- Tűnj el innen és felejtsd el, hogy találkoztunk! - hadartam el Logannek, aki a szavaimat hallva gyors tempóban rögtön el is indult az erdő széle felé. Én pedig egyelőre visszahúztam a fogaimat és egy nagyobb fa mögé álltam, hogy meglessem az új áldozatomat, aki a hangokból ítélve egyre csak közeledett...

[color=green]Nem voltam egyedül..Ez már biztos volt.Megláttm egy embert,amint kifut az erdőből,de nem is érdekelt..Sokkal inkább az izgatott,hogy ki elől menekült.Előlem most biztos nem,mivel már ettem...Szóval ültem a fa tövében,és csak gondolkodtam,amjd mintha lenne valaki a fa mögött...Ezt észre vettem....Gyorsan felugrottam,majd a fa mögé mentem,és ekkor megláttam egy lányt....Egy lányt a múltból...Nem bírtam megszólalni,csak néztem őt..Össze szedtem magam és megszólaltam.
-Katherine.Mit keresel te itt?
Csak ennyit tudtam tőle kérdezni,majd közelebb léptem hozzá.Valami fellobbanást éreztem legbelül,de nem tudhattam mi az.Ha nem is vallom be magamnak,legbelül még mindig szeretem Katherine-t.Sosem tudtam őt teljesen elfelejteni,de minek is hozom fel magamban a múltat?Azt tudom,hogy nem fog kisülni abból semmi jó,hogy visszatért Mystic Falls-ba.De vajon miért jött?Ezt az egy kérdésd nem fogom elfelejteni sosem.Nem baj most az a lényeg,hogy nem fogom faggatni,mert őszintén nem érdekel hogy itt van,csak talán meglepődtem.
-Már értem miért futott az az ember ki az erdőből.Gondolom épp ebédeltél.
Mondtam neki,majd féloldalasan elmosolyodtam.
-Semmit nem változtál.

A kék szemű szívtiprónak

A fa mögött megbújva még hallottam pár lépést, aztán csönd lett. A madarak csiripeltek, a rágcsálók motoszkáltak... Igazából még a szél susogását is tisztán hallottam, ami most kifejezetten idegesített. Mit képzel? Megzavarja az ebédemet, aztán még el is várja, hogy én menjek oda hozzá? Máskor örömmel levadásznék bárkit, csak élvezném, ha meg kellene harcolnom az ebédemért, higgyétek el! De most semmi kedvem ehhez a kis macska-egér játékhoz. Bárki is legyen az erdei látogatóm, a fogócskát úgyis én nyerném, akkor meg mi értelme van? Most éhes vagyok és emiatt talán kicsit nyűgös is. Semmi kedvem küzdeni báriért is, nekem csak vér kell és, ha megkapom, talán majd jöhet a játék is.
Óvatosan lestem ki fél szemmel a fa mögül és először fel sem tűnt semmi. De nem lehet, hogy nincs itt senki! Hallottam a lépteket, az elrepülő madarak szárnycsapásaival együtt. Ekkorát még egy kezdő vámpír sem hibázna el, nem még én, akinek több, mint egy fél évezred állt a rendelkezésére, hogy tökéletesítse az érzékszerveit. És a hallásom valóban tökéletes, most sem hagyott cserben, hiszen meg is láttam a kis rendbontómat az egyik fa tövében üldögélni. Csak részleteket láttam belőle - háttal ült nekem -, de mégis valahogy annyira ismerős volt... Nem is tudom, talán... Damon! Olyan gyorsan villant be a neve, hogy igazán csak azon csodálkoztam, miért is tartott ilyen sokáig, amíg rájöttem. Hiszen ki is lehetne más, mint az én drága Damonon?! A dús barna haj, a hívogató nyak, a vészesen gyönyörű, világoskék szempár és azok a csókolni való ajkak, amelyek most már ugyanúgy vérre szomjaznak, mint az enyémek... Visszabújtam a fa mögé és az ajkamba haraptam, miközben felsejlett előttem Damon arca. Bár Stefant szerettem mindig is, Damon nagy hatással volt rám és azt hiszem, hogy még most is... Elmosolyodtam. Már találkoztam Stefannal és tudtam, hogy előbb utóbb Dammonnal is össze fogok futni, csak épp arra nem számítottam, hogy itt és most. De ezt egyáltalán nem bánom, sőt.
Egy szempillantás sem telt bele és már ott is voltam a fa mögött, aminek nekidőlt. Teljesen hangtalan voltam, de tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, hogy megérezze a jelenlétemet. Nem kellett rá sokat várnom, talán még 3 másodperc sem volt és már ott is állt előttem. Épp, ahogy emlékeztem rá, szívdöglesztően jóképű volt, ez nem változott. Csak álltam előtte mosolyogva, a hátamat a vastag tölgynek vetve, majd mikor megszólalt oldalra billentettem a fejem és a fától elrugaszkodva tettem felé egy lépést.
- Semmi "Rég találkoztunk Katherine, örülök, hogy látlak", esetleg egy vad csók üdvözlésképp? - kérdeztem kihangsúlyozva a "csók" szót, azon a tipikus hangszínen, amiben egyszerre volt jelen a gúny és a kacérság. Azon a hangszínen, ami csakis nekem állt jól és tudtam, hogy a férfiak egyenesem megvesznek érte. Halkan felnevettem, miközben Damon arcának vonalait tanulmányoztam - Tőled igazán nem ezt vártam Damon... - még egyet léptem felé és végighúztam az ujjaimat az állkapcsának finom vonalán egészen az álláig. Csak játszottam vele és most is csak ezt teszem, ezt mind a ketten jól tudjuk. Mégis olyan jó ez a játék, én túl önző vagyok, hogy abbahagyjam, ő pedig még, ha akarna sem tudna leállítani.
- Helyesbítve épp ebédeltem volna, ha valaki meg nem zavar benne... - most kivételesen lassan beszéltem, mindent elhúztam, mert látni akartam rajta minden egyes átsuhanó érzelmet. Mutatóujjamat már a mondat közepén erősen belenyomtam a bőrdzsekijébe a mellkasánál... Mit megadtam volna azért, ha dobogott volna a szíve és most érezhettem volna, hogy milyen sebesen ver! De ő már vámpír akárcsak én. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire jól áll neki.
- Te viszont annál többet drágám. - vallottam be neki is egy huncut mosoly kíséretében, azután pedig pördültem egyet és már fent is voltam a hatalmas tölgy egyik ágán, ami előtt eddig beszélgettünk és kényelembe helyeztem magam - Ízig vérig vámpír lettél. - elismerő pillantást vetettem rá és nem beszéltem hangosabban, tudtam, hogy tökéletesen hall engem. Fentről alaposan végignéztem rajta, majd hívogatóan megpaskoltam a mellettem lévő ágat. Azt akartam, hogy feljöjjön hozzám, hogy itt a dús lombkoronában elrejtőzzünk minden elől és alaposan elbeszélgessünk. Lehet, hogy átvertem őt, hogy becsaptam, de a talán nem is létező lelkem legmélyén mindig is a barátomnak tartottam Damont. Különleges barátnak, akivel mindig csodálatosak voltak az éjszakák, de semmi több...

A kék szemű szívtiprónak

"Szóval csókot akarsz?" Mégis milyen kérdés ez? Itt áll tőlem alig karnyújtásnyira, úgy néz rám, mintha csak most találkoztunk volna és mégis látom a vágyakozást a szemeiben. Ráadásul az ajkai olyan hívogatóak, hogy kedvem lenne rögtön rájuk vetni magamat és abba sem hagyni a csókot egészen addig, amíg nem kezdünk valami még jobba. Damon mindig is olyan szenvedélyes volt velem, de tudom, hogy a lelke mélyén érzékeny és most örül, hogy viszont láthat, még ha tudja is, hogy köztünk nem lehet semmi több testiségnél. Nem mintha nem akarnám, főleg most, hogy Stefan így fogadott, ez persze, hogy fáj nekem. De attól még az érzéseim nem változtak iránta, pedig mennyivel könnyebb lenne Damont szeretni… De mit érzelgősködök itt? Ez nem én vagyok! Sosem bánok semmit, nem érdekelnek mások, csakis magam és, ami a legfontosabb, sosem vagyok bizonytalan és mindig elérem, amit akarok. Ezen nem fogok változtatni csak azért, mert Stefant visszaszerezni feltehetőleg nehezebb lesz, mint reméltem. De ez nem azt jelenti, hogy nem voltam felkészülve erre a lehetőségre is. Stefan az egyetlen az életemben, akit sosem vertem át, akivel nem voltam önző, még ha ő ezt is hiszi… Azt hiheti, hogy csak játszottam vele, pedig épphogy az ő érdekében kellett távol lennem tőle. Meg kell tudnia az igazat és azt is, hogy mennyire szeretem még mindig. De most nem ő van itt velem, hanem a bátyja. Damon nem tudna kegyetlen lenni velem, nem tudna semmilyen módon sem megsebezni, e felől nincs kétségem. És a felől sem, hogy most tényleg arra vágyom, hogy megcsókoljon, hogy valaki kicsit szeressen, még akkor is, ha ennél önzőbb már nem is lehetnék.
Épp eljátszottam volna Damonnak a sértettet - mert ez a kérdés rám nézve, már nevezhető akár sértőnek is -, mikor forró és hirtelen csókját megéreztem az ajkaimon. Az ajkai méreg édesek voltak, szinte a vér mámoros ízével vetekedtek és most igazán haragudtam magamra, hogy ezt az ízt valaha is képes voltam elfelejteni. De most itt volt nekem mindenestül és csupán élveznem kellett - kihasználni, ha úgy tetszik. Igen, tudom, hogy ezt barátokkal nem csinálja az ember, de azt hiszem, Damon tisztában van vele, hogy ő nekem egyszerre több és kevesebb is, ennél a megszólításnál. A csók közben átöleltem Damont, az egyik kezemmel közelebb húztam, a másikkal pedig a nyakát cirógattam. A csókunk olyan ismerős, de mégis annyira más volt. Damon régen is szenvedélyes volt, de most, hogy vámpír lett… Ó istenem, hogyan lett ilyen forró?! Még pár másodpercig rátapadtam az ajkaira, majd a hatodik utolsó "csak még egy kicsit" után lassítani kezdtem és végül egészen megálltam. Damon kérdése váratlanul ért, de csak elmosolyodtam rajta, miközben még mindig ott álltam teljesen hozzásimulna, a szemeit fürkészve.
- Az nem lett volna olyan rossz… - suttogtam egy csábos mosollyal és az ő mosolyába egészen beleborzongtam. Nem kéne, hogy hatással legyenek rám a kis trükkjei, de mégiscsak nőből vagyok és nem tudok csak úgy elmenni egy ilyen tökéletes mosoly mellett. Végül egy lépést azért hátráltam, de a mosoly nem tűnt el az arcomról. Ez a csók most egészen feldobott.
- De igen, te. - vetettem rá egy éles pillantást, de azután halkan felnevettem és rámosolyogtam huncutul - Ezért haragudhatnék rád, de mondjuk, hogy sikerült kárpótolnod. - itt nem főleg a csókra gondoltam, bár az is csodás volt, nincs értelme ezt tagadni. Viszont nekem már az is kárpótlás volt a vérrel szemben, hogy találkozhattam vele. Hiányzott nekem… Hiányzott már a jelenléte, hiszen csak pár hete kezdtem el figyelni, addig pedig annyi éven át még csak nem is láttam őt. Kíváncsi vagyok, hogy mik történtek vele, hogy milyen most, mert az tisztán látszik, hogy rettentő sokat változott. Jó lenne mindent megtudni róla, rengeteg kérdésem van és ezeket fel is fogom tenni neki, amint alkalmam lesz rá.
Már a fán voltam, mikor feltette az újabb kérdést és a válasszal addig vártam, amíg ő is feljött hozzám. Ez azt hiszem, tökéletes hely lesz a beszélgetéshez. Kényelmesen hátradőltem, majd felé fordítottam a fejem és egy merengő hangnemet ütöttem meg.
- Annyira jó vagy vámpírnak Damon. Ahogy élsz, ahogy kihasználod a lehetőségeit… - elvigyorodtam, aztán megemeltem az eddig fának vetett fejem és ismét arra a hangszínre váltottam, ami tipikusan jellemzett - Olyan jól áll neked a gonoszság szívem, szinte olyan jól csinálod, akárcsak én. - ez tőlem tényleg bók volt, persze kellett oda az a "szinte" szó. Azt hiszem, még sosem mondtam ilyesmit senkinek, pedig már elég sokan átváltoztak az én vérem által. De Damon más. Neki tényleg annyira bejött ez az egész, igazán sajnáltam volna, ha akkor és ott úgy dönt, hogy nem vállalja fel ezt az életet és csak úgy meghalt volna. De ő szeretett volna vámpír lenni. Mindig is azzal nyúzott engem, hogy változtassam át, hogy örökké együtt lehessünk, de én nem igazán hajlottam rá. Viszont végül jól sült el minden. Milyen nagy mázli! Majd természetesen feljött újra az a kérdés is, aminek a megválaszolásával Stefan is zaklatott. Csak ő egy kicsit piszkosabb módszereket is bevetett, pedig nem is lett volna rá szükség. Viszont Damont most annyira nem akarom elszomorítani, de mégis ez lesz, ha az igazat mondom neki.
- Ó Damon… - ismét hátrahajtottam a fejem, hogy a fa legvastagabb ágának döntsem, de nem vettem le Damonról a szemem – Mit szeretnél, mit mondjak erre? Hogy miattad jöttem vissza? - egy pillanatra megálltam és csak egy sóhaj után folytattam lágyan - Te is tudod, hogy ez hazugság lenne és annál többre tartalak, minthogy hazudjak neked. - egyszerre töröm le és vagyok kedves. Jól értek az emberek manipulálásához, és ez nem az erőmből fakad, sokkal inkább a természetemből. De most nem használtam ezt a képességem, amit mondtam, azt teljes mértékben úgy is gondoltam. Talán változtam egy kicsit az évek alatt vagy talán csak most kezdtem értékelni igazán Damont. Ki tudja… Minden esetre most úgy érzem, hogy - ahogy Stefannal - most vele sem szeretnék önző lenni. Legalábbis addig nem, amíg erre nincsen szükség.