Caroline Forbes

Alap adatok:
Becenév: Car, Caro
Faj: Vámpír
Kor: 17 / látszólagos kor szintén 17
Születési hely, idő: Mystic Falls, 1993. július 7.
Foglalkozás: tanuló

Család:
Apa: Nem sokat tudok róla, mert tízéves koromban eltűnt egy pasival.
Anya: Elizabeth Forbes
Testvér(ek): -
Egyéb hozzátartozók: -
Háziállat(ok): -

Jellem:
Még emberként nagyon önző voltam és csak magamra tudtam gondolni. Állandóan azon járt az eszem, hogy hogyan kerülhetnék feljebb az iskolai "ranglétrán" pedig már így is elég magasan voltam. Az sem érdekelt, ha a céljaim eléréséhez el kell taposnom másokat. Viszont amikor vámpír lettem, minden megváltozott és hirtelen előjött egy kedvesebb, megértőbb Caroline és eleinte magam is meglepődtem rajta, de végül megbékéltem vele és most már örülök, hogy normálisabb lettem.

Személyleírás:
Hosszú, szőke, hullámos haj; égszínkék szemek; magas, sovány testalkat; általában mindig a legdivatosabb ruhákban járok

Előtörténet:
1993-ban születtem, Mysitc Falls-ban. Anyukám Liz Forbes, már nagyon régóta a város Sheriff-je. Apáról nem sok emlékem maradt mert 10 éves koromban lelépett. Egy pasival. Bár még most is tartom vele a kapcsolatot, de nagyon ritkán beszélünk,
Sosem voltunk olyan nagyon gazdagok, de azért a város lakosságának nagy részénél több pénzünk van, kényelmesen meg tudunk élni.
Már kiskoromban is nagyon érdekelt a divat, az oviban az óvónők és az óvódások kedvence is voltam egyaránt. Persze mint később, akkor is akadtak, akik irigykedtek rám és emiatt utáltak, de nem törődtem velük. Még általános iskolában megismertem Elenát és Bonniet, akikkel azóta is jó barátságban vagyok, bár volt egy idő, amikor féltettem a hírnevemet és vetélytársként tekintettem Elenára, de ő ezt a versengést sosem vette igazán komolyan.
Amikor gimnazista lettem, jelentkeztem a pom-pom lányokhoz csapatkapitánynak és persze azonnal fel is vettek. Egy évvel később Bonnie és Elena is csatlakoztak a csapathoz, így szinte minden időnket együtt töltöttük, ezáltal összetartóbbak lettünk.
Nemrég történt, hogy új srác jött a gimibe, akit Stefannak hívtak és mindenki esedezett érte, mert annyira helyes volt. Mint minden helyes pasinál, nála is bevetettem magam, de ő észre sem vett és végül Elenánál kötött ki. Emiatt egy darabig dühös voltam Elenára, pont ezért jöttem össze Stefan bátyjával Damon-nel. Azt gondoltam, hogy ez kicsit szúrni fogja Elena szemét, hiszen Damon sokkal helyesebb, mint Stefan.
Nemsokára azonban rögtön megbántam ezt a döntésemet, mert kiderült, hogy Damon vámpír és kölcsönösen kihasználjuk egymást, hiszen én vagyok számára a "tartály". Pontosan ezért, nemsokára szakítottam is vele. Én azt hittem, hogy ezáltal könnyebb lesz az életem, de egyik furcsa dolog jött a másik után, az is kiderült, hogy Bonnie boszorkány. Nem volt nehéz elhinnem neki, hisz ha vámpírok léteznek, akkor boszorkányok miért ne létezhetnének?
Ezután szabályosan felpörögtek az események és annyi minden történt a városban, hogy még én magam sem tudtam néha, hogy most mi is a nagy harci helyzet. Amikor eljött az Alapítók Napja, Mattel mentem el oda és kezdtünk egyre közelebb kerülni egymáshoz. Azt hittem, hogy végre lehet egy tökéletes napom, de természetesen ez az esemény is tragédiába torkollott. Hogy ne legyünk benne a dolgok sűrűjében, Mattel és Tylerrel kocsiba szálltunk és elindultunk hazafelé. Útközben azonban Tyler furcsa sípoló zajra panaszkodott, amit azonban én és Matt nem hallottunk. Pontosan ennek a zajnak köszönhetően Tyler karambolozott. Az utolsó emlékem arról az estéről az az, hogy Tyler félrerántja a kormányt.
Egy kórházban ébredtem és egyszer csak bejött hozzám Elena látogatóba. Legalábbis azt hittem, hogy ő volt az, mert azt mondta, hogy őt Katherine-nek hívják. Nem igazán értettem, hogy most mi is történik, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy fulladozok. Amikor ismét felébredtem és levegőt vettem, furcsa, égető érzést éreztem a torkomban. Amikor megláttam az ápolónő nyakát, ez az érzés egyre fokozódott, inni akartam belőle. Innentől fogva már tudtam, hogy mi lett belőlem. Természetesen a nő nyakának ugrottam és kiittam a vérét. Amikor szét akartam húzni a függönyt, hogy jöjjön be egy kis fény, megégettem magam a napon. Tudtam, hogy kerülnöm kell a napfényt, ezért nagyon óvatos voltam és senkinek nem engedtem, hogy széthúzza a függönyt.
Mikor végre kijöhettem a kórházból, még mindig vigyáznom kellett, hogy nappal véletlenül se érjen napfény és ez a Mattel való kapcsolatomat is nagyban megnehezítette, mert nem mondhattam neki el, hogy miért is nem tudok vele nappal találkozni.
Szerencsére azonban Bonnie segített nekem azzal, hogy készített egy napfénygyűrűt. Nagyon nehezen ugyan, de azért hozzászoktam a vámpírélethez. Úgy gondoltam, hogy végre nyugtom lehet, de akkor kiderült, hogy Tyler vérfarkas és, hogy teljesen magára maradt. Nagyon megsajnáltam és együtt éreztem vele, hiszen nekem is egyedül kellett szembenéznem a vámpírlét kezdeti nehézségeivel. Innentől fogva egyfajta lelki támasz voltam neki, de sajnos a sok vele töltött idő rontotta a Mattel való kapcsolatomat, hiszen azt hitte, hogy megcsalom őt. Nemsokára kiderült, hogy Tyler valóban többet érez irántam, mint én iránta, ezért úgy döntöttem, hogy jobb, ha egy darabig nem foglalkozom vele. Egyik nap, nem tudni milyen okból, elment a városból.
Már régóta tervezgettem, hogy elmondom Mattnek, mi is vagyok, de egyáltalán nem fogadta jól és azt kérte, hogy inkább töröljem ki a fejéből mindazt, amit elmondtam neki. A hatvanas évek bálján azonban elég furcsán viselkedett, mintha emlékezne mindarra, amit tőlem megtudott, de igyekeztem nem észre venni.
Elenáék kezdtek egyre furcsábban viselkedni, mintha valamit eltitkolnának előlem. Meséltek valami Klausról, aki a történelem legöregebb és leggonoszabb vámpírja, de többet nem nagyon. Én viszont kicsit örültem is a dolognak, hiszen így legalább egy kis esélyem lehet arra, hogy összekuszálódott életemet valahogyan rendbe hozzam.

Példajáték:
Hirtelen pattant fel a szemem és gyorsan kezdtem kapkodni a levegőt. Nem tudtam, mi történhetett, de úgy tűnt, mintha az életem onnan folytatódott volna, ahol abbahagytam, de valami mégis más volt. Nem is kellett sokat gondolkozzak, szinte azonnal megéreztem, mi változott. A torkom szinte már elviselhetetlenül égett a szomjúságtól. Minden italból, amit a kórházban találtam, rengeteget ittam, de a szomjam csak nem csillapodott. Az pedig nagyon furcsa volt, hogy amint ránézek bármelyik ember nyakára, összefut a nyál a számban. Ekkor már rájöttem, hogy szörnyeteg lettem. Az lett belőlem, amitől a legjobban féltem. Mi ez, ha nem a sors iróniája?
Előbb-utóbb kénytelen voltam rászánni magam arra, amit nem akartam megtenni, de nem volt más választásom: inni egy ember véréből. Kivártam az estét, hogy csak én és az éjszaka ügyeletes ápolónő maradjuk a kórteremben. Amikor nem figyelt oda, hirtelen a nyakára tapadtam és csak úgy nyeltem a vérét, nem tudtam abbahagyni. Végül mikor elfogyott a vére, csak abbahagytam, de nem tudtam megelégedni ennyivel. Sok vér kellett még, mert úgy éreztem, hogy mindjárt megőrülök. A végén arra szántam magam, hogy lopjak egy kis vért az intenzív osztályról és abból igyak. Meg is tettem ezt és ez így nagyjából elég is volt, bár még mindig égett egy kicsit a torkom. Miért? Miért lettem egy ilyen elátkozott teremtés?