Alap adatok:Becenév: Anna vagy Bell; régi ismerősöknek csak simán Liisa
Kor: 111 éve vámpír, olyan 20-25 éves korában változhatott át, pontosan nem tudni.
Születési hely, idő: vámpírrá 1900-ben vált; Bostonban.
Faj: vempájör
Foglalkozás: ha az éjszakai életet foglalkozásnak lehet tekinteni, akkor az; emellett pedig modellkedik.
Család:Apa: nem emlékszik rá.
Anya: nem emlékszik rá.
Testvér(ek): nem tud róla, hogy lett volna.
Egyéb hozzátartozók: -
Háziállat(ok): -
Jellem:Szóval, hogy milyen is lennék…? Erre kérdésre elég nehéz lenne most így rögtön válaszolnom, mert elég összetett személyiség vagyok. Néhányan egyből rávágnák, hogy gonosz számító dög, de ez így azért nem igaz. Nem vagyok jó, és nem is álltatom magam ilyenekkel. Az emberi életek többsége számomra semmit sem jelent – sőt a vámpír (és más természetfeletti lény) élete sem különösebben. Nem érdekelnek a világ dolgai, az érdekel csak, ami a közvetlen közelemben történik, és rám is hatással van. Mindig van valami célom, ami mellett, ha törik, ha szakad, kitartok. Persze ezekről a többség semmit sem tud, ezért néha értelmetlennek tűnik, amit teszek, de bízz bennem: én mindig tudom, mit akarok. És azt mellesleg meg is szerzem. Az életben megtanultam, hogy senkiben se bízzam, és nem is teszem. Tisztában vagyok vele, hogy csakis és kizárólag magamra számíthatok. Szeretek élni, kihasználni a lehetőségeimet, és szórakozni az emberekkel. Régen még szeretni is tudtam, mostanság nem igazán kerülget az érzés, és van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem is nagyon fog. Nem mintha lenne rá érdemes személy…
Személyleírás:Első ránézésre sokan átlagosnak mondanának, másodikra már senki nem tenne ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Ezzel most nem azt akartam mondani, hogy húú, de különleges vagyok, egyszerűen csak tisztában vagyok a saját értékeimmel. Úgy gondolom, talán nem véletlenül keresnek meg a világ vezető modellügynökségei. Talán nem is a testi adottságaim a kiemelkedők, sokkal inkább a kisugárzásom az, ami mindenkit megnyer. Az öltözködésben számomra nem az a cél, hogy szexi vagy mit tudom én, milyen legyek, hanem egyszerűen csak az, hogy olyan legyen rajtam, ami kifejezi a személyiségemet. Na jó, persze ez így nem teljesen igaz, de általánosságban azért így van. Sokszor viselek sötétebb darabokat, de szeretem a lágyabb színeket is. Van egy nyakláncom, amit mindig viselek, hiszen ez az egyetlen emlékem az emberi életemből. Sminkelni általában erősen szoktam, de arra is van példa, hogy a nélkül lépek az utcára.
Előtörténet:(A karakter múltja. Egy legalább 500 szavas, összefüggő szöveget kérünk, ami bemutatja a karakter életét a születésétől egészen a városba, azaz Mystic Fallsba érkezéséig.)
Példajáték:Yvette Leroy -
MidnightSzörnyen süt a nap! – ez az első gondolatom, mikor nagyokat pislogok az ágyamból. Nem szoktam hozzá, hogy majd kiégeti a szememet már korán reggelről. De várjunk csak… Lehet, hogy nincs is korán reggel? Nem tudom, mikor értem haza tegnap, vagy az már ma volt? Igazából nem túlzottan emlékszem a tegnapi napra… Főleg a végére. Pedig nem is ittam sokat, vagy csak nem emlékszek rá. Mondjuk ránk, démonokra, ugye nem hat annyira az alkohol, de a kulcsszó sajnos az annyira. Ahogy átfordulok a hasamra és megpillantom az órát – te jó ég! már 10:30 van, belehasít a fájdalom a fejemben. Ezek szerint mégis csak sokat ittam, még egy démonhoz képest is sokat.
Nem ártana megtudni, hogy kerültem haza. Bár lehet, jobban járok, ha nem derítem ki. Amiről nem tudok – az nem fáj. Azt legalább tudom, hogy miért kezdtem el inni, két szó: Nickkel kezdődik és Benson a vége. Hihetetlen, hogy hova süllyedek! Egy pasi miatt részegedtem le! De még milyen pasi miatt… A gondolataim elkalandoznak, ahogy eszembe jut az a csillogó szempár. És már megint menekülök a problémáim elől. Annyira rám vall! Ahelyett, hogy odaállnék elé és elmondanám, hogy mit érzek iránta, elmegyek szórakozni, majd másnap reggel semmire sem emlékszem.
- Annyira zavar ez a rohadt világosság! – ezzel a mondattal kipattantam az ágyamból és behúztam a függönyöket. Nem lett tökéletes sötétség, de elmúlt az a hatalmas nagy, mindent megvilágító fényesség. – Máris jobb… - ezzel a mondattal fekszek vissza az ágyamba és húzom fejemre a takarót. Annyira bolond vagyok, mitől jobb nekem, hogy itt fekszek a sötétben, egyedül? Ahelyett, hogy együtt örülnék az emberekkel, hogy végre itt a tavasz és süt a nap, én behúzom a függönyt és elbújok a világ elől. Pedig nekem is lenne ám dolgom: itt ez a nagy ház, és hát ugye egyetemre is járok…
- Basszus, az egyetem! – olyan hirtelen ülök fel az ágyban, hogy én magam is meglepődök. Az előbb még az önsajnáltatás kellemes mocsarában dagonyáztam, most viszont kitisztult előttem a kép. Legalábbis rájöttem, hogy holnapra meg kell írnom egy öt oldalas esszét a diktatúra kialakulásáról az egyik órámra. Ugyan a fejfájásom még nem múlt el, de máris ellepik a gondolatok a fejemet – ehhez az esszéhez már akkor is volt ötletem, mikor feladták.
Felkelek az ágyamból, és a szekrényem elé sétálok. Ahogy meglátom a fejemet a tükörben, elszörnyülködök. A szemem karikás, a hajam kócos és úgy nézek ki, mint aki totál másnapos. Talán azért, mert így is van. Bár a fejfájásom kezd elmúlni, a kinézetem sajnos ugyanúgy regenerálódik csak, mint az embereké. Az alkohol hamarabb felszívódik, tehát többet kell inni ahhoz, hogy kiüssön, viszont a másnaposság elég hamar elmúlik. Még szerencse, különben képtelen lennék megírni az esszémet. Pedig ehhez most olyan jó ötleteim vannak: az egészet Orwell – Állatfarm című könyvének példájával akarom alátámasztani: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek.”
Már nyúlok is a szekrényembe a melegítőmért, mikor eszembe jut, hogy nekem nincs is meg az a könyv. Nem hiszem el! Most akkor mi legyen? Szükségem van rá, hogy pontos tudjak lenni… Mert persze olvastam én azt a könyvet, mikor megjelent, 1945-ben. Viszont most akárhogy is nézem, 2011-et írunk, és nem emlékszek pontosan minden részletére. Akkor hát meg kell szereznem, de azonnal.
A kezem irányt változtat még útban a szekrény felé, és a melegítőm helyett egy felsőt, egy kardigánt és egy farmert veszek ki. Miután felvettem a ruhadarabokat, odasétálok az ablakomhoz és széthúzom a függönyt. A nap rögtön belesüt a szemembe, aminek még mindig nem örülök, de muszáj lesz megszoknom. Átsétálok a fürdőszobába, ahol rendesen szemügyre veszem a fejem. Borzasztó, ez az egy szó illik rá. A hajam kusza, a szemem karikás és a tegnap esti szemfestékem nyomai is látszanak rajta. Gyorsan eltüntetem, amit ellehet, majd egy vékony vonallal kihúzom a szemem. Most sem sokkal jobb, de egy fél fokkal azért alakult. A hajammal még csak meg se próbálok szenvedni, egyszerűen felkötöm hátra. Visszasétálok a szobámba, megkeresem a kedvenc sálamat és feltekerem a nyakamba. Igaz, hogy szépen süt a nap, de azért még biztos nincsen kint olyan meleg, hogy csak egy kardigánban elmenjek itthonról.
Leszaladok a lépcsőn, bemegyek a konyhámba és kiveszek a hűtőből egy almát. Ugyan a fejfájásom lassan teljesen elmúlik, a gyomromat nem akarom túlzottan megterhelni. Ahogy látom, a kutyám épp a kosarában szundikál. Nem túl meglepő, nem szokott hozzá, hogy délelőtt itthon vagyok, így ilyenkor mindig alszik. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy elviszem magammal, de nem akarom zargatni, és nem vagyok benne biztos, hogy a könyvesboltban túlzottan tolerálnák őt. Így hát csak felkapom a táskámat, a napszemüvegemet és a kulcsaimat a pultról, gyorsan megvakarom Lulu füle tövét és megyek is ki az autómhoz.
A tető persze fel van húzva, úgy látszik még részegen is figyeltem rá, hogy ne lopják el az én gyönyörűségemet. És nem csak jól néz ki, de ráadásul kényelmes is. Ha nem lenne rá pénzem, akkor is biztos összespórolgatnék egy ilyenre. Mondjuk, nyilván sokáig kellene gyűjtögetnem, de az élet hosszú – főleg, ha örökké élhetsz.
Felteszem a napszemüvegemet, a kulcsot beteszem a gyújtásba és elindulok. Szerencsére a házamtól nem messze van egy kis könyvesbolt, bár oda többnyire csak DVDt kölcsönözni járok, de remélem azért a könyv választékuk sem szegényes. Bár végül is egy elég ismert darabot akarok megvenni, csak meg van nekik… A rádióban épp valami mai nyáltenger megy. Gyorsan át is váltok egy másik csatornára, máris jobb, ráadásul a kedvenc számom. Hangosan éneklem együtt a dalszöveget James Hetfielddel, miközben már csak egy kanyar volt hátra. Az autót leállítottam és csak ültem benne, megvártam még véget ér a szám.
A nap még mindig ragyogóan sütött, én meg még mindig utáltam, ezért úgy léptem be az üzletbe, hogy még a szemüvegemet sem vettem le. Végül is ezzel csak ők járnak jobban, nem látják azt a nyúzott pofimat.
- Helló – köszöntem, majd egyenesen a pulthoz mentem, hogy meg tudjam, megtalálom-e a keresett könyvet. Az eladó csajszi igazán segítő kész volt, elmagyarázta, melyik sorba menjek és, hogy hol találom meg az Állatfarmot. – Köszi – mosolyogtam rá kedvesen, ritkaság számba megy mostanság a normális eladó, meg kell őket becsülni. Elkezdtem nézelődni, majd mivel nem tudtam tovább menni, megszólítottam a mellettem nézelődő lányt.
- Bocsi, elengedsz? – kérdeztem tőle úgy, hogy rá se néztem.