Stefan Salvatore

Alap adatok:
Becenév: Stef
Kor: 164/17
Születési hely, idő: 1847. november 5.; Mystic Falls, Virginia
Faj: vámpír
Foglalkozás: tanuló

Család:
Apa: Guiseppe Salvatore (elhunyt – karó által, amit nekem szánt; megölt minket Damonnal, beindítva ezzel az átváltozásunkat, de emberként jó volt a viszonyunk)
Anya: ismeretlen
Testvér(ek): Damon Salvatore (báty, él – vámpír; önző módon rávettem, hogy ő is változzon vámpírrá; megölte Lexit, amivel részben visszaadta, de beleszeretett Elenába)
Egyéb hozzátartozók:
- távoli nagybáty: Zach Salvatore; elhunyt
Háziállat(ok): bátyókám :P

Jellem:
Hm… elsősorban igyekszem mindenkivel kedves és barátságos lenni, nem kenyerem a durvaság, erőszak. Persze ha valaki rászolgál… Elena a legfontosabb, hisz ő az egyetlen dolog, amiért nem adom fel, és ha valaki őt bántja, ne számítson tőlem jómodorra és udvariasságra. Nem szeretek fenyegetőzni, de nekem is meg vannak az eszközeim. Megbízhatóság, jóság, őszinteség és tiszta játék. Teljes ellentéte vagyok a legtöbb vámpírnak. Segítőkész vagyok, főleg a fiatal vámpírokkal szemben, megpróbálom elérni, hogy ne essenek abba a hibába, amibe én annak idején. Kerülöm a felesleges vérontást, a felesleges emberveszteséget. A hazugságot nem tűröm, semmilyen formában. Damonnal ellentétben, én nem gázolok át másokon, és nem tiprom el őket, hogy megvédjem Elenát, de ez a dolog számomra is minden más előtt áll.

Személyleírás:
Magasságom átlagos, testfelépítésem szálkásabb… na jó, elég izmos vagyok, de ez csak annak köszönhető, hogy vámpír lettem. Hajam sötétbarna, röviden hordom, haladni kell a korral. Szemeim zöldek, enyhe barnás árnyalattal. Igazság szerint a külsőmet tekintve teljesen átlagos vagyok. Az egyszerű ruhákat kedvelem, farmer, póló, esetleg ing, dzseki. A barna, sötétkék, fekete, és többi semleges szín az amit szívesen hordok, csak semmi feltűnő. (Meg amúgy is untam már a hippiket.)

Előtörténet:

Mystic Fallsban születtem, 164 éve, apám második fiaként. Emberi életemben rendkívül közeli kapcsolatot ápoltam bátyámmal, Damonnel, s bár apám kettőnk közül engem tartott kedvenc fiának, legjobb barátomnak nevezhettem fivéremet.

De mint minden vámpír életében, így az enyémben is van egy fordulópont. Minden megváltozott. Mystic Fallsba újabb és újabb emberek érkeztek, hogy belakják, köztük két finom hölgy, Katherine és Pearl - valamint Anna. Mint egy nemesi úr árván maradt lánya, Katherine Pierce a Salvatore házban kapott szállást. Kialakult köztünk valami. Azt hiszem, beleszerettem, de máig nem tudhatom biztosra, hogy igézés alatt álltam-e. Apám az Alapító Tanács tagjaként tudott a vámpírok létezéséről, és minket, fiait is óva intett mindenféle kapcsolattól. Egy ideig én is így gondoltam, hogy a vámpírok szörnyetegek, meg kell halniuk - és talán ezért lehettem én apám kedvence -, ám mikor Katherine elárulta, hogy valójában ő is vámpír, a dolgok kezdtek összekuszálódni belem. Szerettem Katherine-t, legalábbis akkor és ott szerettem; úgy éreztem, ki kell állnom érte. Azt mondtam apámnak, hogy talán nem minden vámpír gonosz, veszélyes és lelketlen. Talán itt rontottam el mindent. Apám gyanút fogott, és verbénát kevert az italomba, hogy lebuktassa Katherine-t. Volt egy tervük. Jonathan Gilbert feltalált egy szerkezetet, amivel legyengíthették a vámpírokat, és így könnyen elcipelhették, majd elégethették őket a templomban. Nem engedhettem, hogy Katherine sorsa is ez legyen. Mikor elkapták, az én hibámból, Damonnel megpróbáltuk megmenteni, csakhogy apánk megint közbelépett. Mély megdöbbenésemre, inkább lelőtte mindkét fiát, semhogy árulóként éljünk a szemében. Csakhogy, volt valami, amivel Guiseppe Salvatore nem számolt, méghozzá, hogy mindkettőnk szervezetében Katherine vére folyt, ami beindította a vámpírrá válásunkat. Emily vett magához minket, mikor felébredtünk, és közölte, hogy az átváltozás mindaddig nem teljes, amíg emberi vért nem iszunk. Napgyűrűket készített nekünk. Meglátogattam apámat, hisz ez egy csoda volt, hogy nem haltam meg, ugyanakkor nem értettem, miért lőtt. Össze voltam zavarodva, meg kellett vele beszélnem. Amikor megpróbált megölni egy karóval, saját erőmön is meglepődve, puszta védekezésből, taszítottam rajta egyet, ám elesett és a karó testébe fúródott. Túl sok vért veszített, és maga a vér látványa rám is hatással volt. Hiába próbáltam meg segíteni apánkon, hirtelen csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy megízleljem. Mikor a vörös folyadék az ajkaimhoz ért, elvesztettem önmagam… Azzal érvelve, hogy Katherine is így akarná, rávettem Damont, hogy igyon vért, és váljon vámpírrá. Pedig az egyetlen önző indokom, hogy tönkretegyem az életét nem volt más, minthogy egyszerűen képtelen voltam elképzelni az én életemet nélküle. Azóta ezerszer és ezerszer megbántam ezt a tettemet, de már nem volt visszaút.

Vámpírként teljesen kifordultam régi önmagamból. Egyetlen célom a táplálkozás volt, örömömet leltem a gyilkolásban, a felesleges vérontásban, mert addig sem éreztem a fájdalmat. Lelketlen szörnyeteggé váltam, akárcsak azok a vámpírok, akikre apám vadászott. Néhány héttel átváltozásom után, a Tanács tagjait kezdtem irtani, mindazért amit Katherine-nel tettek. Egyszerűen meg kellett bűnhődniük. Damon segíteni próbált, azt javasolta, legyek óvatosabb, de nem hallgattam rá. Egyik éjjel éppen egy sebesülttábort látogattam meg, és az életem újra fordulóponthoz ért. Találkoztam egy Alexia Branson nevű nővérrel, aki szintén vámpír volt. Nyugodtan mondhatom, hogy Lexi megmentette az életemet. Elmagyarázta, hogy remek úton haladtam a vámpír lét kegyetlen oldala felé, de ennek korántsem kell így lennie, mivel rajtam áll, hogy szeretnék-e jobbá válni. Ha akkor és ott Lexi nem térít észhez, vámpír létem egyenes úton, rövidesen véget ért volna. Megtanította, hogyan kontrolláljam a vérszomjamat, hogyan illeszkedjek be egy rohanó világba, és hogyan maradjak vámpírként is emberi. Rengeteg mindent köszönhetek neki, és nincs szó/tett, ami kifejezhetné a hálámat iránta. Innentől kezdve kizárólag állatvéren éltem, legyengültem persze, ez vele jár, de ember maradtam. Rettentően és elképesztően nehéz volt először - és az máig - ellenállni a vér kísértésének, de lélekben mindenképpen megszilárdultam.

Évekig tengtem-lengtem a rohamosan fejlődő Amerikában, ám számtalanszor megfordultam Európa nagyobb városaiban is. Erre jó a halhatatlanság, egyszerűen mindenre van időd. Próbáltam elbújni a figyelem elől, és kerülni a feltünősködést. Kerestem a helyemet a világban, míg nem újra Mystic Falls felé vetődtem, pedig megfogadtam, hogy nem térek vissza. De Mystic Fallsban megpillantottam a lányt, aki először csak Katherine-hez való kísérteties hasonlósága miatt ragadta meg a figyelmemet, később viszont ő lett az, aki értelmet adott örök életemnek. Tudtam, hogy kockázatos, de mindent elkövettem, hogy közelebb kerüljek hozzá…

Példajáték:

A fürdő ajtaja halkan kinyílt, odabentről kiszűrődött a sárgás lámpafény, egy széles csíkban megvilágítva néhány tárgyat a szobámban, majd újra sötét lett. Csak a nyitott ablakon sütött be a halvány, fehéres holdvilág. Itt álltam, a néha-néha bekukucskáló hűs szellő közvetlen útjában, és a szürke, semmitmondó tájat figyeltem. Elgondolkoztam kissé, de tompán érzékeltem, ahogy a még mindig kicsit vizes Elena a hátam mögé oson, s apró, édes csókot lehel a vállamra. Elmosolyodtam. Meleg éjszaka volt, de halk kattanással bezártam az ablakot, nehogy megfázzon a lány. Mióta Alaric és Jenna között alakulóban vannak a dolgok, Elena egyre több éjszakát tölt nálunk. Ennek én csak örülök, de biztos vagyok benne, hogy Damon szintúgy, hisz így még többet lehet a közelében. Igaz mostanában nem próbálkozik olyan nyíltan. Meg egyébként is, én teljes mértékben megbízom Elenában, tudom, hogy engem szeret, és hogy Damon semmit sem érhet el nála. Mosolyogva figyeltem a félhomályban kényelmesen öltözködő Elenát, majd én is lekaptam a pólómat, hogy tiszta inget vehessek fel. Nem nagyon kellene mászkálnom telihold idején, de mindenképpen beszélnem kell Bonnie-val. Csak szerettem volna még biztonságban tudni Elenát, de nem lesz semmi baj, ha itt marad a házban Damonnal.
Éppen hogy elkezdtem begombolni a sötétkék inget, mikor magamon éreztem Elena figyelő tekintetét. Hátralestem, de ahogy pillantásunk találkozott, egyszerűen megdermedtem a mozdulat közben. Volt valami furán ismerős-idegen fény az íriszeiben. Aggodalmasan elmosolyodott, s elindult felém, hogy átölelje a nyakamat.
- Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte nyugtalan hangon, miközben kibontakozott az ölelésemből, hogy segítsen a maradék gombokkal. Végig a szemembe nézett, én pedig próbáltam kiolvasni valamit a mogyoróbarna tekintetből.
- Csak pár óra – feleltem neki, miközben már a mellkasomon éreztem a tenyerét. Csókra hajolt, de valami szokatlan vágyódást véltem a mozdulatában felfedezni… A felismerés villámcsapásszerűen ért. Katherine!
Hirtelen mozdulattal megfordítottam, s a gardrób ajtajához préseltem; kezeit a feje fölött szorítva le. Ezer kérdésem lett volna hozzá… Miért éppen most, miért pont ilyen körülmények között, de a legfontosabb:
- Hol van Elena?! – kérdeztem tőle tagoltan, dühösen, s éreztem ahogy a szemeim alatt kirajzolódnak a fekete erek. Felszakadtak a régi sérelmek, de most az volt a legfontosabb, hogy megtudjam, mit tett Elenával. De Katherine csak mosolygott… önelégülten, veszélyesen.