Salvatore Ház

Tárgy: Re: Salvatore Ház Csüt. Május 05, 2011 12:16 pm

Salvatore Ház Katherine-Pierce-katherine-pierce-15485810-100-100

Az én egyetlen Stefanomnak

Már legalább 3 órája itt ülök ebben a feltűnően üres nappaliban és Stefan naplóját olvasgatom. Nem tetszik, amiket olvasok benne... Olyan sok minden van itt Elenaról, hogy mennyire szereti és, hogy megvédené még az élete árán is... Aztán hosszú feljegyzések arról, hogy mennyire nehéz a vámpír élet, ha nem akarsz egy vérengző vadállat lenni és, hogy ez Elenaval is mennyi mindent megnehezít... Elena, Elena és csak még több Elena! Gyors és heves mozdulattal csuktam be a barna borítós megviselt könyvecskét és felemeltem az asztalról a poharamat - aminek még mindig a közepéig ért a friss, meleg vér -, miközben elfintorodtam. Bizonyára Damoné lehet, hiszen Stefan csak állati vért iszik. Ez is benne van a naplójában. Nem tudom, hogy mi változtatta meg ennyire Stefant vagy, ha már itt tartunk Damont, de teljesen átvették egymás szerepeit. Damon lett a nagy, rossz vámpír, Stefan pedig a kis mókusevő fajta. Ohh pedig milyen jól állt neki, amikor csak kedvtelésből is megölt valakit. Ráadásul mindezt miattam, értem tette. Olyan szenvedélyes volt! Sokat figyeltem akkoriban, ne higgye azt, hogy nem tudok a múltjáról. A jelenéről viszont inkább már nem is szeretnék! Végre a számhoz emeltem a hideg üveg poharat és hagytam, hogy a vörös folyadék lassan lefolyjon a torkomon, ezzel új erővel töltve fel minden egyes porcikámat. Imádtam ezt az érzést. De most elég volt egy korty is, inkább visszaraktam az asztalra a poharat és újra felcsaptam a naplót ott, ahol az előbb bezártam. Azt írja, hogy szereti Elenat, csak tudnám, hogy akkor miért tartogat a naplójában egy fényképet rólam. Nem is rossz kérdés, ezt talán neki kéne feltennem... Csak jönne már vissza! A kis esti afférunk után - hogy úgy mondjam - gondolom, rögtön Elenahoz sietett, hogy megnézze, hogy nem esett-e bántódása az ő kis drágájának. Jó persze nem volt alaptalan a gyanúsítás, hogy tettem vele valamit, hiszen Stefan ismer. Amit akarok, azért mindent elkövetek és ebben az esetbe ő az, akit akarok. Az pedig nyílt titok, hogy köztem és Stefan közt csakis Elena áll, így minden vágyam az lenne, hogy megöljem. De ott az a fránya feltételes mód és a név, ami már több száz éve kísért: Klaus. Még Stefan sem tudhatja, hogy Elena holtan sokkal több bajt okozna nekem, mint élve... De ezt nem is kell megtudnia, egyelőre nem. Egyelőre csak azt kell tudnia, hogy kell nekem és meg fogom szerezni, az ár pedig nem számít! Viszont az bánt, hogy így fogadott tegnap éjjel, hiába is tagadnám. Lehet, hogy gonosz vagyok... Rendben, az vagyok, nem is tagadom, de attól még bármilyen nehéz is elhinni, nekem is van szívem. És fáj...
Lassan nyílni kezdett a bejárati ajtó, így kicsit feleszméltem a gondolataimból. Ez vagy Damon vagy Stefan lesz és nem titok, hogy én melyiknek örülnék jobban. Bár, ha arra gondolok, hogy milyen rég láttam már azt a veszélyesen kék démoni szempárt... Az ajtón azonban a fiatalabbik Salvatore lépett be és azt hiszem, rögtön le is hervadt a mosoly az arcáról, amikor észrevett. Nem próbáltam elrejteni az érzéseimet, én mosolyogtam még annak ellenére is, hogy az ő arckifejezése nem tetszett. De ezért kárpótolt az, hogy egyáltalán beszélhetek vele, végre oly sok év után.
- Tudod Stefan, ezt máskor el kéne dugnod valahová... - lóbáltam meg előtte a naplóját, majd becsuktam és az ölembe helyeztem, de nem változtattam a testhelyzetemen. Nem álltam fel vagy ilyesmi, csak továbbra is ültem teljesen nyugodtan és kényelmesen a párnáknak dőlve a kanapén és csak vártam, hogy mit mond vagy reagál. Szerettem volna, ha megpróbálja elvenni tőlem a naplót. Akkor megint közel kerülhetnék hozzá, mint este, amikor szó szerint a gardrób ajtajának passzírozott. Persze hagytam neki, mert élveztem... Hogy is ne élveztem volna, amikor olyan közel volt hozzám, hogy szinte meg is csókolhattam volna?

Tárgy: Re: Salvatore Ház Szomb. Május 07, 2011 9:08 am

Katherine drága

„We built a tall, tall tower
Towards the sun, towards the sun
Took some words, and we built a wall
And called it love, called it love”

Ezer gondolat járt a fejemben, miközben hazafelé sétáltam Elenaéktól. Igen, sétálnom kellett, hogy kitisztuljon a fejem, és végiggondoljam a helyzetem. Van egy Elena, akit szeretek, és bármi áron megvédenék Katherine-től; aki iránt viszont nem tudom, mit érzek. Szeretném őt gyűlölni, mert akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, de valami, valami elmebeteg módon megakadályoz ebben. Habár minden okom meglenne rá. Damon és én meghaltunk és vámpírrá váltunk, csakhogy kiszabadítsuk őt a sírból, őt, akit egykor mindketten szerettünk.
Ott van Damon, aki nyilvánvalóan még mindig szerelmes belé. Annyi éven át szenvedett, hogy végül kiderüljön: Katherine mindkettőnket kegyetlenül becsapott és megvezetett. Hiába változott vámpírrá, és próbálja magában elnyomni az emberi érzelmeket, a legjobb és legrosszabb dolog, ami velünk történhet, és amit egyetlen vámpír sem zárhat ki teljesen, az a szerelem.
Számtalan lehetséges indokot elképzeltem már, hogy Katherine miért tért vissza, de az ő szájából kellett hallanom az igazságot, s nem valami gyenge fedősztorit. Mindenképpen beszélni akartam vele, lehetőleg minél hamarabb, ám mégis meglepődtem, mikor belépve a házba ismerősen édes hangja, s teljesen élő valója üdvözölt. Addig minden rendben, míg csak tervezgetem, hogy szépen megbeszéljük a dolgokat, de nem számítottam rá, hogy az emlékek ilyen erővel törnek majd fel bennem, ha előző találkozásunkkal ellentétben nyugodtabb körülmények között látom ismét. Óvatosan elmosolyodtam a gunyoros javaslaton.
- Neked nem mondták még, Katherine, hogy nem illik más naplójába beleolvasni? – kérdeztem tőle, továbbra is kedvesen mosolyogva - hiszen nem fog kihozni a sodromból, nem adom én meg neki azt az örömöt -, miközben eszembe jutott Lexi, kezében egy még üres naplóval, arra kérve, hogy abban örökítsem meg minden gondolatomat; az első, naplószerű könyvecskével, aminek legelső bejegyzései hosszú-hosszú oldalakon át csakis Katherine-ről szóltak – az első hetek, hónapok, évek reménykedő, keserves várakozásáról, a későbbi fájdalmakról, szenvedésekről, a hirtelen kiábrándulásról, majd a szomorú beletörődésről. S aztán tavaly új naplót kaptam a lánytól, melybe egy új élet kezdeteként már csupa kellemes emlék került; hiszen vámpírként az öröklét rendkívül keserves tud lenni, ha nem látod meg a jót a rengeteg rosszban – és most Katherine eljött, hogy ezt is elvegye tőlem?
- Áruld el, miért jöttél vissza? – lassú léptekkel közeledtem felé, összefont karokkal. Mialatt válaszát vártam, gyors pillantást vetettem a naplóra az ölében, a pohárra a dohányzóasztalon, majd helyet foglaltam a kanapéval szembeni fotelben. Kíváncsian fürkésztem mogyoróbarna tekintetét, s felidéződött bennem, milyen sebezhetően csillogott az a gyönyörű szempár, mikor szerelmet vallottam neki, s hogy milyen fájdalmasan fénylett aznap este, mikor tulajdon vérem végül vesztét okozta. A hirtelen érzelmektől kiszáradt a szám, megkeményítve pillantásomat, alig észrevehetően nyeltem egyet. Tegnap este nem beszélgettünk, de most, hogy Elenanak nem eshetett bántódása, kíváncsian vártam, hogy mit talál ki, ahelyett, hogy elmondaná az igazságot. Mert abban biztos voltam, hogy visszatértének valódi oka titok marad, ha rajta múlik. Kényelmesen hátradőltem, s mosolyogva, figyelmesen hallgattam minden egyes szavát. Nem tudhattam, hogy ha változott, mégis mennyit és milyen irányba, hogy bizonyos dolgok, szavak milyen hatással lesznek rá, s azt sem tudhattam, hogy ennek a beszélgetésnek – nem csak rám nézve – milyen következményei lesznek. Azt pedig csak remélni mertem, hogy sem ő, sem én nem teszünk majd meggondolatlanságot.

speaking a dead language

Tárgy: Re: Salvatore Ház Kedd Május 10, 2011 11:56 am

Az én egyetlen Stefanomnak

A kezdeti döbbenet után, amit tisztán le tudtam olvasni az arcáról, lassan mosolyra húzódtak édes ajkai, nekem pedig elöntötte a testemet a melegség már csak ettől a kedves pillantástól, amit most egyáltalán nem vártam tőle. A tegnap éjszaka után azt hittem, hogy közömbösen fog viselkedni vagy, hogy kiakad és azonnal durván elküld, haragos lesz. Valahogy olyan érzésem van, hogy legbelül az is, és legszívesebben azt mondaná, hogy menjek a pokolba, de mégsem ezt teszi, hiszen ő egy úriember, mindig is az volt. Most is csak mosolygott rám szinte úgy, ahogyan régen és ezzel eszembe juttatta azt a csodálatos időszakot, amikor ő éltetett engem. Itt pedig nem a vérére gondolok - bár kétségkívül azt is imádtam megízlelni -, hanem a szerelmére... Eszembe jutott az az éjszaka, amikor az Alapítók bálja után, először mondta, hogy szeret és én úgy éreztem, hogy a szívem újra megdobban... Akkor és ott sebezhető voltam és, ami a legrosszabb, hagytam volna neki, hogy megsebezzen. A mosolyom lassan más lett, azt hiszem, hogy komolyabb, távolibb és az ajkaimat egy hangtalan sóhaj édes lehelete hagyta el. Nem kéne, hogy ilyen nagy hatással legyen rám. Nem kéne, hogy ennyire szeressem és én mégis... Stefan Salvatore, az egyetlen gyenge pontom és már mindig az is marad örökre, ezt tudom. Vissza fogom szerezni, akármibe is kerüljön! Muszáj, hogy az enyém legyen, mert különben nincs értelme. Különben semminek sincs értelme. A menekülésnek, a harcnak… Miért, ha ő nem jönne velem? Ha ő nem szeret viszont, akkor vége, elbuktam, de ne higgyétek, hogy ennyi az egész és csendben elkullogok. Ha én bukok, akkor bukik velem mindenki! Magammal rántok mindenkit, aki valaha is fontos volt és Elenát, ő lesz az én mentsváram. Ha nem is Stefannal, de az életem újra a régi lesz, ha Elenat átadom Klausnak… Én nyerni fogok, akár így, akár úgy.
Nem sokára felcsendült Stefan dallamos hangja is, ami kizökkentett ezekből a gondolatokból és én csak még jobban elmosolyodtam. Ő is még mindig ezt tette, de nekem nem volt most kedvem meglepődni vagy azon gondolkozni, hogy ez miért van így. Csak örültem, hogy láthatom ezt az arckifejezést és kiélveztem minden egyes pillanatát. Most nem tudtam nem nevetni, vele nem tudtam gonosz vagy ördögi lenni, csupán az a Katherine Pierce, akit boldoggá tett minden éjszakával - volt, amikor nem akartam még magamnak sem bevallani, hogy mennyire... De most már tudom, hogy ő hozzám tartozik és azt is, hogy amit érzek, az nem lehet viszonzatlan. Ha az lenne, akkor nem állna itt velem szemben, nem mosolyogna, nem lenne az a kép a naplójában… Az lehetetlen, hogy neki nem jelentenék semmit!
- Csak tudod, olyan magányos voltam ebben a nagy házban... Nélküled. - beszéltem hozzá, miközben a szám sarkában egy tipikus, huncut mosoly bujkált, de a kedvesebbik fajta, ami azt sugallja "veled nem játszom, még ha azt is hiszed". Tudtam, hogy ezt a mosolyomat még ő sem ismeri. Láthatta már, de nem tudhatja, hogy mit jelent, hacsak magától rám nem jön. És előbb utóbb rá fog jönni, meg fog tudni mindent, amit iránta érzek. Már most is tudhatja, de még talán nem hiszi el. Azt gondolhatja, hogy csak játszom vele, mint mindenki mással, de be fogom bizonyítani neki, hogy ez nem igaz és ő el fogja hinni. Próbálhat majd küzdeni ellene; küzdeni ellenem; de én tudom, hogy lesz egy pillanat, amikor megtörik a jég és hinni fog nekem. Lesz egy pillanat és én mindig résen leszek, hogy ezt megragadjam… Stefan közben egész idő alatt nem mozdult, nem nyúlt a naplóért, ami kicsit elszomorított, de azért nem vettem nagyon a szívemre, hogy most mégsem játszadozhatok vele egy kicsit, a szó jó értelmében. Pedig az milyen jó is volt... A régi Salvatore birtokon rengeteget játszottunk, versenyeztünk; persze csak gyerekes móka volt és kivétel nélkül hagyott engem nyerni, de én élveztem és ő is. Ez az egy dolog, amit nem tagadhat: Ő is ugyanúgy szerette 1864-et, mint ahogyan én. De, ha rajtam múlik, lesz még alkalmunk bármi olyasmit csinálni, mint amit akkor, hiszen előttünk áll az örökkévalóság! Ez a legjobb a vámpírlétben: Mindenre annyi időd van, amennyit csak akarsz - El kellett valamivel foglalnom magam. - tettem még ezt hozzá elhalkuló hangon kevés gondolkozás után, mialatt az egyik kezemet az ölemben pihenő naplóra helyeztem, hogy ott nyugodjon tovább. Másik kezemmel egy kecses mozdulat kíséretében újra felvettem a dohányzóasztalról a poharamat. Lassan a számhoz emeltem és már bele is szagoltam az ínycsiklandó vörös folyadékba, de végül mégsem ízleltem meg a vért. Az üvegpoharat az utolsó pillanatban kissé visszaengedtem és egy jelentőségteljes, kihívó pillantással Stefanra néztem - Nem iszol velem? Mondjuk a visszatérésem örömére? - kérdeztem tőle egy tökéletesen ellenállhatatlan, cinkos mosollyal, azután halkan felkacagtam - Ígérem, a mi titkunk marad. - mondtam halkabban, hogy még jobban éreztessem a szavaim súlyát. Igazán nem értem ezt az állatevős életmódot, de annyit sikerült kiolvasnom ebből a kis barna könyvből itt az ölemben, hogy Stefan nagyon is komolyan gondolja, amíg a bátyja inkább a hedonizmus híve, ahogyan én. Ez nem tetszik nekem. Ha vámpír, akkor legyen is az és ne kínozza magát feleslegesen! Azt hiszem, ez lesz az első dolog, amit majd beleverek abba a csinos kis fejébe.
Nevetnem kellett, amikor előkerült a visszatérésemet firtató kérdés is. Tudtam, hogy erre megy ki a játék, már szinte vártam is, hogy mikor szegezi nekem ezt a mondatot. Annyira kiszámítható néha és mégis kiismerhetetlen… Az lepett volna meg igazán, ha még több ideig futjuk a tiszteletköröket - amiket én persze élvezek, de róla ezt nem gondolnám -, mielőtt "egymásnak esünk".
- Korán van még az ilyesfajta komoly kérdésekhez Stefan. - felsóhajtottam és szemeimmel követtem a mozdulatait, ahogy leült velem szembe egy sötét fotelbe. Pár pillanatig csak figyeltem, szerettem volna kiolvasni a fejéből néhány gondolatot, legalább csak foszlányokat, de ez nem állt a módomban. Az a mosoly, amit az előbb láttam lassacskán tűnt el az arcáról és én úgy éreztem, hogy ezt ki kell használnom, ha még húzni akarom az időt. A védekezésnek egyetlen megfelelő módját ismertem, a támadást. Ezt most nem szívesen alkalmaztam, mégsem tudtam mást tenni, mint elragadni a kérdezés lehetőségét, még ha nem is a szokásos módon - Én sem kérdeztem meg tőled, hogy miért tartottad ezt meg - közben kihúztam a naplóbál a fényképemet és vetettem rá egy pillantást, majd visszanéztem Stefanra -, pedig hidd el, hogy nagyon érdekelne. - a pillantásomat mélyen belefúrtam Stefan smaragdos fényű szemeibe és eszemben sem volt a tekintetem börtönéből szabadon engedni.

Tárgy: Re: Salvatore Ház Csüt. Május 12, 2011 1:04 pm

Katherine drága

„But somewhere in all the talking
The meaning faded out
Oh, I wonder
When did it all stop making sense”

Válasza hallatán először értetlenül összeráncoltam a homlokom egy másodpercre. Ez az egész beszédstílus annyira jellemző volt rá. Akkoriban is nagyon értett a szavakhoz, részben ezért tartotta minden férfi elragadónak – nem csak gyönyörű volt, de okos is, ravasz. Nyilvánvaló, hogy minden szem megakadt rajta, s mi is egyértelműen kaptunk egy-egy irigy vagy féltékeny pillantást az utcán, rendezvényeken, kiváltképp a bálokon! Hiszen köztudott volt, hogy Katherine ideje nagyrészét a Salvatore-testvérekkel tölti, és nem csak azért, mert nálunk kapott szállást. Hümmögve elmosolyodtam, de nem mondtam rá neki semmit; az a kérdés viszont felmerült bennem, hogy miért maradt a házban. Vagy a mélyhűtő vonzotta, vagy ő is beszélni szeretett volna. Érdekes. Mikor felajánlotta hogy igyunk, elgondolkoztam. Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy visszaálljak embervérre, de ezeknek a vágyaknak a leküzdése hozzá tartozik ahhoz, hogy ember maradjak – akármilyen fura, én szív nélkül is szeretnék ember maradni, mert gyűlöltem azt a szörnyeteget, aki kedvtelésből emberek ölt, undorodtam tőle. Az is a részem volt, az is én voltam – ezt utáltam talán a leginkább belőle; de azok után én is pontosan tudom, milyen észbontó az érzés, mikor a friss vér lefolyik a torkodon, s azt hiszem, én tudom a legjobban, milyen könnyű lenne engedni a csábításnak. Való igaz, ha embervért innék, megerősödnék, de annyi év tartózkodás után, félek, újra elveszteném önmagam. Ettől rettegek. Nem akarom, hogy a vér irányítsa az életem.
Miután kiderült, hogy nem hajlandó válaszolni – ahogy azt sejtettem – lehajtottam a fejem, és kissé bosszúsan sóhajtottam fel. Tudtam, hogy nem lesz könnyű.
Érdeklődést színlelve ’lóbálta’ meg előttem az egyetlen képet, emléket, amit megtartottam tőle. Magam sem tudom, miért. Elmerengtem. Hány évet töltöttem azzal, hogy végleg elfelejtsek minden kellemes érzelmet iránta; hány évig próbáltam gyűlölni azt a Katherine Pierce-t, akit ott, 1864-ben végtelenül szerettem! Mindegy azonban, mert akárhányszor feladtam ezt a harcot, megszólalt lényemnek az a része, ami tisztán felidézte az emlékfoszlányokat, melyeket igyekeztem minél mélyebbre eltemetni magamban. S végül e részem győzedelmeskedett: Katherine valójában végig csak áltatott engem. Játszott velem, megigézett, hogy szeressem, és ha ebbe belegondolok, legszívesebben azonnal karót döfnék a szívébe…
Váratlanul felálltam, előtte termettem. Nem néztem a szemeibe, csak kivettem a kezéből a képet. Távolba révedő pillantással tekintettem rajta végig. Az angyali arc, az édes, csókolni való ajkak, a gesztenyeszínű, csillogó szempár… Mindezek ellenére azonban, akármilyen mélyre is söpröm, itt van bennem. Sosem sikerült teljesen elfejetenem azt a pár hónapot, azt az évet; azt, hogy mégis milyen jó volt őt feltétel nélkül, az ’örökkévalóság’ fogalmáról mit sem tudva, teljes odaadással, szenvedéllyel szeretni. Még ha nem is volt igazi, akkor és ott elég volt annyi, hogy én annak éreztem: boldog voltam. Erre emlékeztetett az a kép, ezért tartottam meg… Könnyebb volt úgy elviselni a hiányát, annyi éven keresztül. Amikor viszont megismertem Elenat, ez az űr egyszerűen be lett töltve, és Katherine-nek, aki átvert, már nincs ott helye többé; csak ennek a halovány képnek. Hüvelykujjammal gyengéden végigsimítottam az arcon, majd nyeltem egyet, s mélyen Katherine szemeibe néztem. A fényképet a kanapé melletti, mindössze karnyújtásnyira lévő asztalkára helyeztem, egy Alaric készletéből való, kifaragott karó mellé, mialatt kezemmel a vérrel teli pohár felé nyúltam; hátra sem nézve, a dohányzóasztalra löktem. A másikkal pedig megtámaszkodtam az ülőalkalmatosság háttámláján, veszélyesen közel kerülve így a nőhöz. Egyre közelebb hajolva a szemkontaktust továbbra is fenntartottam, mígnem csupán tíz centire az arcától megálltam egy másodpercre.
- Emlék, mert nem akartalak elfelejteni… - suttogtam alig hallhatóan, ujjaimmal először alig érintve, futólag végigsimítva puha arcát, majd bal kezemmel is a feje mellett támaszkodtam immár, mintegy börtönbe zárva így Katherine-t. Végig a sötét íriszeket fürkésztem, s mintha érzelmeket véltem volna felfedezni bennük egy pillanatra, de ki tudja. Éreztem parfümének jól ismert, bódító illatát és még valamit. Talán izgatottságot?
- Hol is tartottunk…? - búgtam odahajolva a füléhez, mielőtt a jobb kezemben szorongatott karót a bordái alá döftem volna, de utána sem mozdultam, ujjaim a nyélen nyugodtak.
- Ja igen – úgy tettem, mintha tényleg most jutott volna eszembe –, éppen ott, hogy elmondod miért is vagy itt – hangom megkeményedett, s megerősítve mondandómat, löktem egyet a fadarabon. Éreztem a fekete ereket kirajzolódni az arcomon, ahogy egyre erőszakosabbá váltam. Hát ha azt hittétek, hogy ott fogok ülni a szemközti fotelben, és arra várok majd végig mosolyogva, hogy Katherine legyen olyan kedves elmesélni a dolgokat magától, akkor tévedtetek. Most én következem.
- Nincs időm a te szabályaid szerint játszani. Essünk túl az udvariaskodáson, és térjünk a lényegre – nem kiabáltam; fenyegető éllel a hangomban beszéltem hozzá, egészen halkan a közelség miatt. Szerettem volna ráijeszteni, vagy legalább meglepni, ha eddig azt hitte volna, hogy végig finomkodni fogok vele. Meg kell tudnom, hogy miért tért vissza Mystic Fallsba, méghozzá azonnal, mielőtt még másnak is ártana. Nem szúrtam olyan mélyre, hogy Katherine elveszítse az eszméletét, tudott válaszolni a kérdésemre, hacsak nem tett valamit közben.

Tárgy: Re: Salvatore Ház Kedd Május 24, 2011 1:36 pm

Az én egyetlen Stefanomnak

A hallgatás általában beleegyezést jelent, de nem hinném, hogy ez a szabály, erre az esetre is vonatkozna. Arra nincs illemszabály, hogy mit kell tenni akkor, ha friss, meleg vérrel kínálsz egy már rég állati véren élő vámpírt és az nem válaszol. Na meg, ha lenne, én akkor sem tartanám be, szóval mindegy is. Elmosolyodtam és végül belekortyoltam a poharamban vöröslő folyadékba, majd a finom korty után visszaengedtem az ölembe a poharat és óvatosan megnyaltam a szám szélét. Biztos voltam benne, hogy Stefan nem kér majd a vérből, de egy próbálkozást azért csak megért. Sőt többet is meg fog, mert nem fogom hagyni, hogy állatvéren éljen. Már igazán azt sem értettem, hogy miért kezdte el ezt az életmódot, hiszen akkora nagy ostobaság! Ráadásul Stefan... Ohh hogy mennyire édes volt régen. Olyan kis gonosz és sértődött... Eszméletlenül jól állt neki! Nem mintha most nem lenne ugyanolyan édes, csókolnivaló, harapdálnivaló… Finoman az ajkamba haraptam, mert azt a huncut mosolyt, ami most elő szeretett volna bújni, nem akartam elengedni. Még nem. Ahhoz több kell, sokkal több Stefanból. Halkan felsóhajtottam és ismét édes, kacér mosoly húzódott az arcomra. Annyira szeretném, ha közelebb lennénk egymáshoz, ha legalább csak egy kicsit megérezhetném azokat a mézédes ajkakat az enyémeken. De miket is beszélek? Ha csak egy pillanatra is megcsókolna, nekem nem lenne elég, akkor már nem engedném el. A múlt éjszaka olyan közel kerültem ehhez, már majdnem sikerült megtévesztenem. De ő felismert, nem úgy, mint először Damon. Hát persze, hogy felismert, hiszen ő Stefan, az én Stefanom. Akármennyire is tagadja, bármennyire is védekezne ellene, ez mindig is így volt és így is fog maradni, amíg csak az életünk örök és fűt a vágy. El fog jönni az idő, amikor már magát sem fogja tudni az ellenkezőjével hitegetni és biztos lehet benne, hogy én akkor itt leszek és kihasználom azt a percet!
Mikor hirtelen ott állt előttem teljesen közel és csak úgy kikapta a kezemből a fényképemet az nagyon is meglepett. Olyannyira, hogy nem tettem semmit, pedig tehettem volna. Leránthattam volna magamhoz ugyanolyan gyorsan, megcsókolhattam volna hevesen és forrón, egy olyan csókkal, amire már magam is annyira vágytam tőle minden egyes porcikámmal. De miért tettem volna meg mindezt, ha nekem az kell, hogy ő csókoljon előbb?! Én azt akarom, hogy ő legyen a szenvedélyes, hogy lássam a szemeiben a tüzet, hogy engem tükrözzön vissza az a kósza láng és ne azt az idegesítő kópiát! Csak ültem ugyanolyan helyzetben, nyugodt arckifejezéssel a kanapén - pedig legbelül igenis dühös voltam, izgatott és még annyi érzelem süvített át rajtam, hogy alig tudtam visszafogni - és csupán ragyogó szemekkel pislogtam fel rá. A fényképet nézegette némán, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy mire gondolhat, amikor ránéz. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Se örömöt, se fájdalmat, de amikor végigsimított a képen, szinte éreztem az arcomon az érintését még nagyon-nagyon régről, mégis tisztán fel tudtam idézni, hogy milyen volt. Azután lerakta a képet, elvette tőlem a poharat én pedig csak az arcát figyeltem, amíg ő megtámaszkodott mellettem. Nem akartam mást figyelni, csakis azokat a smaragdos szemeit, látni akartam minden egyes megcsillanó érzelmet, mindent, ami csak még jobban fokozná bennem is azt az érzést, amiről most biztos voltam, hogy látja rajtam. Ha a szerelmet még talán nem is látja, az izgalmat és a már szinte földöntúli kívánatot biztosan. És ő egyre közelebb került hozzám, fájdalmasan közel állt meg az a jóképű arc az enyémtől és már nem kellett elképzelnem az érintését, mert épp olyan valósan siklottak végig hideg ujjai az arccsontomon, ahogyan a füleimben visszhangzottak édes szavai. És már akartam őt, annyira akartam, hogy képes lettem volna belehalni, ha az kell. Csak akkor mozdultam meg, amikor már a fülembe suttogott. Az egyik kezemet lassan elkezdtem felcsúsztatni egészen a nyakáig a szavai közben, de a mellkasánál megtorpantam és a szemeim elkerekedtek. Hangosan felszisszentem, mikor a kemény fa belehatolt az oldalamba a bordáim alatt és a fájdalomtól eltorzult az arcom. Belemarkoltam Stefan sötét ingébe, amit előző este még felvenni segítettem neki, és a barna pillantásom, ami kezdetben döbbenten, fájdalmasan fénylett, azonnal keménnyé vált, mikor meghallottam megint a hangját és azokat a ridegen csengő szavakat. Minden eddigi gondolatom szertefoszlott és már csak erősen, hangtalanul tűrtem, ahogy a fa még mélyebbre fúródik a testemben. Nincs több érzelmesség, ezzel most mindent elrontott, amit csak el tudott! A másik kezem a kanapéról hevesen markolta meg a kezét, amivel a karót tartotta még mindig és, mialatt mély levegőket vettem, hogy ezzel csillapítsam a fájdalmat, az arcomon kirajzolódtak a fekete erek, éreztem, ahogy a szemeim elvörösödnek. Az arckifejezésem megkeményedett, félelmetes, gyilkos ábrázat ült ki rajta és veszélyesen rideg, szinte egy sziklát is kettéhasítóan éles hangon szólaltam meg.
- Nem én kértem. - villámgyorsan fordítottam a helyzeten és húztam ki a karót az oldalamból, majd hajítottam el a közelünkből, abban a pillanatban már le is fogva és a kanapé háttámlájába szorítva Stefan kezét. Ezalatt a másik kezem felszaladt a torkára és erősen szorította meg azt egy pillanatra sem engedve a vasmarkon. Ekkora már hosszú szemfogaim is tökéletesen látszódtak, nem is próbáltam őket elrejteni, mikor ebben az új, számára mozdulatlan helyzetben ismét metszőn megszólaltam - Sosem kételkedtem benne, hogy tudsz kegyetlen lenni Stefan, de sokkal jobban tetszett, amikor még miattam voltál az. - hátrafeszítettem a fejét, még mindig satuba fogva a többi testrészét és kicsit megemelkedtem az ölében, hogy teljesen belenézzek elvörösödött szemeibe. Mámorosan suttogni kezdtem - Mikor még azokkal voltál kegyetlen, akikről azt hitted, hogy bántottak engem. Az nem hazugság volt Stefan. Te is tudod, hogy szerettél… Hogy talán még most is… - a hangom lassan teljesen elhalkult és finoman és óvatosan csókoltam meg Stefan lágy ajkait. A következő pillanatban már az ajtóban álltam kezemben a naplójával és odalapoztam az utolsó írással megtöltött oldalra, mialatt az arcom visszanyerte azt az ártatlan, gyönyörű alakját – Tudni akarod, hogy miért jöttem vissza Stefan? - szóltam oda neki, amíg egy picit felnéztem rá a naplóból, majd vissza a könyvecskére és olvasni kezdtem az elejét - 2011. május 24. Kedves Naplóm! Katherine csakis egy okból tért vissza Mystic Fallsba, most már tudom… - megálltam és becsaptam a naplót, majd ledobtam a legközelebbi fotelbe - Akkor olvass! - vettettem még oda neki kedvetlenül és keményen, majd csak egyszerűen kisuhantam a bejárati ajtón. Nem akartam tovább a házban maradni, mert talán olyasmit tettem volna, amit végül megbánok. Még nem tudok teljesen nyugodt lenni Stefan közelében és most ezzel rontottam el. Még, ha talán észre is vettem a kezében a karót, nem akartam róla tudomást venni, mert túl szép volt, ami közben történt. Ezt a hibát még egyszer nem követem el, amíg nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem akar megsebezni… Megsebezni, bármely értelemben.

» Damon Salvatore
» Stefan Salvatore